A növények vízigényéről általában

A tavaszi időszakban gyorsan nő, egyre nagyobb a zöldségállomány lombozata, miközben az időjárás is szeszélyesen változik: hol napokig nem látjuk a napot, hol hétágra süt le ránk. Ilyen gyorsan változó körülmények között nem csoda, hogy tanácstalanok a termelők, s állandóan visszatérő kérdés a gazdák részéről, hogy mekkora is aktuálisan a zöldségfélék vízigénye. Bizonytalanok, hogy naponta hányszor, milyen vízadagokkal öntözzenek, milyen töménységű tápoldatot használjanak. A kérdés fontosságát jelzi, hogy nem csak a pillanatnyi szedés mennyisége függ tőle, hanem az állomány egészségi állapota is. Ugyanis a gyökérproblémák nagy része a helytelen öntözésből, tápoldatozásból adódik.

Ellentmondó adatok

Ha egy gazda veszi a fáradságot, s utána olvasgat, hogy mennyi is például az uborka napi vízigénye a szakirodalom szerint, eléggé meg fog lepődni. A különböző szakemberek egészen eltérő adatokkal állnak elő. Például Tóth Árpád „Az öntözés és tápoldatozás technikája” c. könyvében azt olvassuk, hogy egy kifejlett uborkatő átlagos napi vízigénye egy liter. Dr. Hodosi Sándor mérései szerint ez az érték kb. 2–3,5 litert tesz ki. Geissler és Balázs tanár urak adatai valahol a kettő között vannak. De ennyiféle, egymásnak ellentmondó adat láttán mit tehet a szegény termelő? Kerülje meg a kérdést és használja a saját józan paraszti logikáját!

A növények „itatása”

A parasztok már ősidők óta az állatok itatásánál azt a logikát követik, hogy a víz utánpótlását annak fogyásához igazítják. Tehát adnak egy bizonyos mennyiséget, amennyire biztosan szüksége lesz az állatoknak, aztán időnként ellenőrzik, hogy mennyi fogyott belőle. Ha már kevés maradt, akkor újra töltik az itatót. Például a tyúkok aktuális vízfogyasztásáról halvány fogalma sincs a gazdasszonyoknak, mégis egész szépen elboldogulnak már évszázadok óta a tartásukkal. Az itatót naponta többször is ellenőrzik, s ha már fogytán van a víz benne, akkor utána töltik. De előtte még kiöblítik az itató alján felgyülemlett koszt, salakot. Ezt az elvet kell alkalmaznunk a növények öntözésénél is.

Csak hát a növények esetében az itató és az etető edény az maga a termőföld, pontosabban a gyökérközeg. Azt kell naponta többször is ellenőriznünk, hogy elegendő vizet tartalmaz-e, s ennek alapján öntözni. Nagyobb gazdaságoknál erre a célra speciális talajnedvesség mérő műszereket alkalmaznak, míg nekünk azt kell használnunk, ami szó szerint mindig kéznél van: a saját markunkat és szemünket! Tehát nem a növényeket kell figyelni, hogy kókadoznak-e már a szárazságtól, mert ez már terméskieséshez vezet, hanem a talaj nedvességét. Olyan talajnedvességet kell fenntartanunk, ami optimális a növény gyökérzetének működése szempontjából. És itt nemcsak a talajban lévő víz mennyisége a fontos, hanem a levegőé is. Érdekes módon ez utóbbi az igazán mérvadó, korlátozó tényező. Ugyanis csak annyi vizet adhatunk, hogy a gyökerek meg ne fulladjanak. Ugyanis a gyökerek működéséhez oxigénre, nagyon sok oxigénre van szükség. A fenti ábrán jól látható, hogy milyen az ideális talaj, és mesterséges közeg szerkezete. A mesterséges közeg alatt nem csak a kókuszrostos termesztést értjük, hanem a palántanevelésnél használt tőzeg-, vagy komposzt alapú magházföld keverékeket is!

Mint látjuk, a növények akkor érzik jól magukat, ha a talaj szerkezetében kb. 25%-nyi részt tesz ki a levegővel kitöltött pórusok térfogata. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha az ilyen talajból egy maréknyit felveszünk és megszorítjuk, akkor az összetapad, a tenyerünk nedves lesz tőle, de nem teljesen képlékeny, az-az az ujjaink között nem préselődik ki a képlékeny sár.

A következő cikkünkben egy kicsit számtanozni fogunk, hogy magunk is lássuk, miért és mennyi is az annyi.

Gál István, falugazdász
Pro Agricultura Carpatika Alapítvány

Forrás: karpatinfo.net

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.